A mérkõzéseken ma már többnyire az új pontozási rendszert használják, amelyben egy játszmát 11 pontig játszanak, és minden labdamenet pontot ér. A játszmát pontazonosság esetén 2 pont különbséggel lehet megnyerni. Ha a fogadó nyeri meg a labdamenetet, pontot kap, és megszerzi a következõ adogatás jogát is. Amikor a játszma állását bemondják, mindig az adogató játékos pontját mondják elõször. Például ha az hangzik el, hogy 3-5 az állás, az azt jelenti, hogy az adogató játékosnak 3 pontja van, a fogadónak pedig 5. Ha mindkét játékosnak ugyanannyi pontja van, például 3-3, azt 3 "egyenlõ"-nek nevezik.

A szigetországban még rendeznek olyan versenyeket, ahol hagyománytiszteletbõl a régi 9 pontos számolást alkalmazzák. Az ESF egy rövid próbaidõszak után hivatalosan is felhívta tagjainak figyelmét, hogy átállt a 11 pontos rendszerre. Európában ma már minden hivatalos versenyt ebben a formában bonyolítanak le.
Vannak ettõl eltérõ formák is ezt inkább csak az érdekesség kedvéért említjük meg.
A hagyományos számolás szerint egy játszma 9 pontig tartott, ahol csak az adogató szerezhetett pontot. Ha a fogadó nyerte meg a labdamenetet, akkor csak az adogatás jogát nyerhette meg. Amennyiben a játszma végén a játékosok 8:8-as pontazonossággal álltak, a fogadó dönthette el, hogy 9 vagy 10 pont megnyeréséig tart a játszma. Mindkét esetben 1 pont különbséggel is lehet játszmát nyerni. Általában a 10 pontot szokás választani, 9 pont esetén ugyanis az adogató egybõl játszmalabdát kap – ami azt jelenti, hogy egy labdamenet választja el a játszma megnyerésétõl -, vagy mérkõzéslabdát, ami pedig azt, hogy csupán egy pontot kell szereznie a gyõzelemhez.

Létezik egy amerikai pontozási rendszert is, de ezt nagyon kevés versenyen alkalmazzák. Ebben az esetben minden játszmát 15 pontig játszanak, és pontot szerezni attól függetlenül lehet, hogy ki adogatott. Ilyenkor a rövidített játék akkor következik, ha az állás 14-14. Ekkor a fogadó szintén választhat, hogy 15 vagy 17 pontig tartson a játszma. Eltérõen a másik pontozási rendszertõl, itt nem olyan könnyû megmondani, hogy melyik választás a jobb stratégia. 15 pont esetén a szerváló játszmalabdát kap, de mivel a fogadó is szerezhet pontot, ha megnyeri a labdamenetet, ez játszmalabdát jelent a fogadó számára is. A játékosok többsége úgy tartja, hogy biztonságosabb a 17 pontot választani, de igazából nem lehet eldönteni a kérdést, inkább megérzés kérdése az egész. Érezni kell, hogy van-e esélyünk a következõ labdamenet megnyerésére.


A fallabdát két játékos játssza egy 9,75 m hosszú és 6,4 m széles pályán. Miután ötperces játékkal felmelegítették a labdát, megpörgetik az ütõt, hogy eldöntsék, melyikõjük adogat elõször.

Az adogatás megkezdésével elkezdõdik a játék. Akkor nyeri meg a játékos a labdamenetet, ha ellenfele a tinre üti a labdát (fémmel borított, 0,45 m széles sáv a fõfal legalján); ha a határvonalakon kívülre üti a labdát; ha nem tud beleütni a labdába, mielõtt az másodszor is pattanna a padlón. A labdamenet folyamán a játékosok megüthetik a labdát közvetlenül a levegõbõl vagy az után, hogy egyet pattant a padlón. Az oldalsó és a hátsó falak használhatók arra, hogy a labdát visszajuttassák a fõfalra.

Mérkõzéseken ma már a nemzetközi pontozást alkalmazzák, ami azt jelenti, hogy egy játszma 11 pontig tart, és két pont különbséggel lehet nyerni. Erre a módosításra azért volt szükség, mert a hagyományos 9 pontos profi mérkõzések túlságosan hosszúra nyúltak. Gyakran megesett, hogy két óránál is hosszabban játszottak, mert az idõ nagy része azzal ment el, hogy változatlan állás mellett megszerezték egymástól az adogatás jogát. A nemzetközi pontozási rendszerben is elõfordul, hogy a profik közötti mérkõzések nagyon hosszúra sikerülnek, mert azon a szinten már alig van elérhetetlen labda. Általában az a játékos kerül ki gyõztesen, amelyik öt játszmából hármat megnyer, de olyan pontozási rendszer is létezik, melyben háromból két nyert játszma szükséges a gyõzelemhez.

A mérkõzéseket csapatok is vívhatják egymás ellen. A csapatok három-négy játékosból állnak. Ilyenkor a csapattagok rangsor szerint mérkõznek egymással, vagyis a csapatok erõsorrendjében mérik össze erejüket. A leggyakrabban alkalmazott sorrend a 4-3-1-2, tehát a csapatok negyediknek besorolt játékosai kezdik a mérkõzést.

A versenyeken számos versenyzõ, illetve csapat küzd egymás ellen. A verseny lehet egyenes kieséses rendszerben vagy körmérkõzéses rendszerben lebonyolítani, ez általában az induló csapatok számától függ.Az egyenes kieséses rendszerben mindig a gyõztes jut tovább, míg a végén csak egy marad. A körmérkõzéses rendszerben mindenki megmérkõzik mindenkivel és a legtöbb pontot szerzõ lesz a gyõztes.
A hazai versenyrendszerben egy vegyes lebonyolítás létezik. Elõször egy három forduló alatt lebonyolított körmérkõzést rendeznek, ez egyfajta selejtezõ. A négy legeredményesebb csapat kerül a rájátszásba, ahol már kieséses rendszerben döntik el a végsõ helyezések sorrendjét.


A játékosoknak a mérkőzés megkezdése előtt 2,5-2,5 (oldalanként) perc áll rendelkezésre a pályán történő bemelegítésre.

Ezen idő alatt a játékosok mind a szervezetüket, mind a labdát játékra megfelelő szintre hozzák. ( a squash labdádban lévő gáz az erős ütések hatására felmelegszik, kitágul és ettől a labda jobban pattan )

A bemelegítés időszakára is már érvényesek a fair játék szabályai, így tilos a labdát valamelyik játékos részéről "kisajátítani", általában 3-5 ütésenként át kell ütni a partner számára. ( versenyeken a fair bemelegítést a bírók ellenőrzik, és félidőben felszólítják a játékosokat a térfélcserére)

A bemelegítés végén a játékosok az egyik ütő megpörgetésével döntik el az első adogatás jogát. Aki nyeri a pörgetést, az adogat először.

Az adogatás jogát megszerző játékos választhat, hogy az első adogatást melyik oldalról kívánja végrehajtani.